Mintha el sem mentem volna... avagy visszatérés Máltára

Egy év, egészen pontosan 11 hónap telt el mióta véget ért az EVS program és hazajöttem Máltáról. Talán akkor még nem tudatosult bennem 100%-ig mennyire sokat jelent(ett) nekem ez a sziget és az emberek, akiket itt megismertem. Némi itthon töltött idő és egy nehezebben induló észtországi Erasmus ébresztett rá erre. Eddig félig-meddig klisének tartottam a "bárhova is mész, az a hely a részeddé válik" Pinterest idézetet, de kezdem azt érezni, hogy van benne igazság.

Tallinn után, a sok tapasztalaton és gyakorlási lehetőségen felbuzdulva elkezdtem dolgozni abban az itthoni kórházban, ahol az egyetemi gyakorlatomat is töltöttem. Nem is volt kérdés, hogy ha itthon maradok, akkor itt próbálok meg elhelyezkedni; a gyakorlat minden percét imádtam, annak ellenére, hogy voltak nehéz pillanatok és az amúgy is nagy megfelelési kényszerem mindig tripla fokozatra volt állítva. Az osztályon dolgozók közül mindenki kedves, türelmes volt, az egészséges szigor mellett mindig akadt egy-két mosoly, poén, ami az élményekkel együtt számomra igazán szerethetővé tette ezt a helyet, és az egész csapatot. 

Július közepén hatalmas elszántsággal vágtam bele az itteni munkába és határozottan állíthatom, hogy nem bántam meg! Még úgysem, hogy (nem titkolom) ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy esetleg kimehettem volna még Máltára egy szezon erejéig. Ismerem magam már annyira, hogy kb. 1 hónap után hiányzott volna a kórház, annak minden pörgésével együtt.

Így született meg a kompromisszum valamikor október elején, hogy a próbaidőm lejárta után, ha tehetem néhány napra visszalátogatok Gozóra. Bár már hetekkel előbb elkezdtem nézni a repjegyeket, a foglalás villámgyors volt, ugyanis szembejött egy szuperolcsó november végi opció. Írtam Carlnak, hogy remélem otthon lesznek, majd Kathrinnak is, akiről tudtam, hogy elkezdte a jogi egyetemet, de hátha összejön az egy éves találkozó mindenkivel.

Legnagyobb örömömre összejött; Kathrin 6 napra félretette a sulit és november 23-án egy órás különbséggel mindketten izgatottan landoltunk a máltai repülőtéren. Carlék taxit rendeltek nekünk (bár nem lett volna ellenünkre a klasszikus máltai tömegközlekedés sem) és Gozón a kikötőbe is kijöttek elénk. Ahogy megláttam a lejtőről lekanyarodó ERRC kisbuszt olyan érzésem támadt, mintha még mindig itt laknék, csupán csak egy máltai szolgálatról visszatérve jönnek értem és visznek haza az apartmanba. Semmi sem változott. Naomi, Carl menyasszonya a tőle megszokott lelkes kiáltással és mosollyal üdvözölt minket, Vitalii (aki azóta már hivatalosan is az ERRC-nél dolgozik) egy gyors ölelés után már vette is ki a kezünkből a poggyászt. Ahogy beszálltunk és elindultunk elkezdődött a sztorizgatás. Pontosan ott folytattuk, ahol egy éve abbahagytuk. Egyenként persze mindannyiunkkal sokminden történt, de az egy hullámhosszra kerüléshez egy év után is kb. 10 másodperc kellett. Itt döbbentem rá először mennyire hiányzott mindenki.

Szállásunk Vitalii saját apartmanjában volt, ami összehasonlítva a mi régi lakóhelyünkkel hát klasszisokkal jobb. Utóbbitól amúgy az ERRC még januárban megszabadult, ahogy ők fogalmaztak "teljesen kihasználtuk azt a lakást az elmúlt években". Szegény Carl hosszas magyarázkodás, és bocsánatkérések közepette adta ezt elő, mondván "nekünk nem tudták a mostani körülményeket biztosítani, pedig megérdemeltük volna". Mi csak mosolyogtunk. Soha egy percig sem nehezteltem rájuk a Portelli apartman miatt. Rendkívül egyszerű kis lakás volt, szerény berendezéssel, kihasznált konyhával és fürdőszobával, ami a nagy forgalom miatt komoly takarítási stratégiát, olykor pedig egy kis helyrepofozást igényelt, de azt hiszem kihoztuk belőle a maximumot és egész otthonossá varázsoltuk. 

Vitalii lakása ezzel szemben kisebb, de annál modernebb volt. Ha egyáltalán lehet bármit is a "modern" jelzővel illetni Máltán. :D De komolyan még egy lift is épül benne! :D

Kicsit fújt a szél
Popeye Village-ben

Kathrinnal szándékosan nem találtuk ki előre hova és mikor szeretnénk menni. Nagy szó ez nálunk, mivel a mániánk mindent jó előre megtervezni. Az időjárással az első 2 napban nem volt akkora szerencsénk; a máltaiak által csak "shitty november"-nek nevezett idő uralkodott: egyik percben zuhog az eső, fúj a szél és megfagysz, a másikban süt a nap. Persze ez egy percig sem gátolt minket kedvenc helyeink meglátogatásában. Ahogy az idő javult egyre hosszabb túrákat tettünk (Kathrin még a tengerbe is bemerészkedett), toltuk az arcunkba a tradicionális máltai sajtos pastizzit, esténként pedig vagy Carléknál mulattuk az időt, vagy hajnali 2-ig UNOztunk Vitaliival (vagy mindkettő). A helyi pajtikon kívül még Andriival is sikerült összefutnunk, aki tavaly óta szintén Máltán él és dolgozik. Gyorsan visszaszippantott magába a sziget, csupán a szobában levő kis kék bőröndöm emlékeztetett rá, hogy már nem itt élek. 

Az utolsó előtti napon azon kaptam magam, hogy azon töröm a fejem mikor tudnék ismét visszajönni. Naomi és Carl esküvője augusztus végén lesz, a köztes időt pedig majd meglátjuk... Elég annyi, hogy ez sem egy búcsú volt, hiszen ugyan ki búcsúzik el a második otthonától? :)

Csak idő kérdése volt - tavasz, barátok, levezetett szülések, egy új képesítés és búcsú Észtországtól

Mielőtt bárki azt hinné, hogy eltűntem és eltemetett a hó, meg az északi depresszió, jelentem itt vagyok! Az utolsó bejegyzésemnek tervezem ezt, és nem vállalok felelősséget a hosszúságért (előre szóltam). :)

Azt hiszem 2 hónap kellett ahhoz, hogy némileg aklimatizálódjak, főleg lelkileg. Az április (mégha olykor hóval borított is volt) sokkal több pozitív élményt tartogatott, mint amennyire számítottam. 

A kollégiumi társaságunk talán február óta először mozdult ki közösen, kollektíven MINDENKI. Ennek apropója az volt, hogy búcsút intettünk Juttának, a belga szülésznő lánynak, aki visszatért Belgiumba, hogy lediplomázzon (nem irigylem). A különleges estét a spanyol lányok kezdeményezték és ez a déli vidámság meg életkedv gyorsan átragadt mindenkire (pluszban segített a házi készítésű valenciai koktél, amit helyi alapanyagokból állítottak össze, nem spórolva az alkoholos összetevőkkel). Szóval móka, kacagás volt, de tényleg! Mivel a kollégiumban erősen él a "no party!" szabály, így csak fél 12-ig dübörgött a spanyol zene a konyhában, utána illedelmesen tovább álltunk.

Áprilisra mondhatni belerázódtam a Pelgulinna szabályaiba is; megtanultam 10-ig számolni észtül (segítségemre volt a szülés egy bizonyos szakasza - learning by doing), határozottan fellépni angolul és tudtam melyik mentoromnál milyen munkastílusra számíthatok. Úgyis mondhatnám, hogy az április volt a kedvencem, a kedvenc mentorommal! Szültünk kádban, oldalt fekve, térdelve, zenére, hajnali hírekre, és egy olyan szobában, ahol unaloműzőként még plazma TV is van. Voltak rohanós, éles helyzetek, visszatartott légvételek és szülői örömkönnyek is.
Egy 16 órás műszak után egyszer leültettek varrni is, amihez a szervezetemben levő összes maradék koffein-molekulát segítségül kellett hívnom. Ebben nem lettem profi (mármint a varrásban), de kezdetnek nem volt rossz tapasztalat. (Itt amúgy ezt a suliban nem gyakorolják, mindenki a kórházban tanulja meg.) Sok másban viszont fejlődtem, és bár az ember ebben a szakmában holtig tanul, jó érzeni azt a növekvő magabiztosságot, amit egy-egy helyzetből merítesz. 

Április közepén ért véget a szoptatós kurzus is, ezúttal a 3 napos tréning Tallinnban volt. Sütött a nap, csicseregtek a madarak, egyszóval mindent valahogy jobb színben láttunk, mint a borongós, fagyos helsinki bemelegítőn márciusban. Az online teszt mellett vizsgafeladatként egy adott témáról kellett kreatív prezentációt tartanunk kisebb csapatokban. A vegyes (finn-észt) összeállítások miatt a felkészülés kisebb kihívás elé állított minket, de hála a modern technológiának, a WhatsUp csoportunknak, egy megosztott Google Drive mappának és a túl lelkes önmagamnak áthidaltuk a távolságot és mindent megoldottunk. :D Míg mindenki konszolidált prezentációkkal készült, addig mi rittyentettünk mellé egy társasjátékot is, ami a vártnál sokkal nagyobb sikert aratott. (Pedig a prezentáció-hegyek után nagyon próbáltuk rejtegetni.)
Egy jelképes oklevél átvételével zártuk a kurzust, valamint ellátogattunk a kelet-tallinni kórház szülészetére is.

  

Egy kis visszatekintés Helsinkibe

Szintén ebben a hónapban volt szerencsém részt venni néhány egyetemi szimulációs órán is, amik (köszönhetően az egyik volt tanáromnak, aki időről-időre itt vendégoktatóskodik) nagyrészt angolul és szuper hangulatban folytak.

Az április vége már csendesebb napokat hozott. Búcsút intettünk a portugáloknak egy újabb fergeteges koli-buli keretében, ami olyan jól sikerült, hogy másnap a konyhaajtón egy A4-es lapon várt minket a figyelmeztetés, hogy "ez elő ne forduljon mégegyszer".
Tallinn, nem hazudtolva meg magát megajándékozott minket egy kis hóval, én pedig egy lappangó mandulagyulladással elmentem kirándulni. A kirándulás során Észtország 3 ikonikus helyszínét jártuk be: a räkvere-i középkori várat, Käsmut, az egykori tengerparti halászfalut, és a Lahemaa Nemzeti Park egyik leghíresebb részét, a Viru mocsarat. Az idővel piszok nagy szerencsénk volt, szinte már megsültünk a kabátban, plusz szuper társaságra leltem a kollégium 2 új lakója Neza és Malena személyében.

Räkvere

Autentikus középkori ebédünk
 a räkvere-i várban

Käsmu

Lahemaa Nemzeti Park, Viru mocsár

Az azt követő napot az ügyeleten töltöttem, ahol kiderült, hogy szerencsére nem bakteriális a mandulagyuszi, én pedig a hatástalannak tűnő Strepsils-kúra miatt új gyógymódok után néztem. Öt napig tartott a kilábalás, az első két napot senkinek nem kívánom... De túléltem és beköszöntött a május.

Május a "megyek haza" hónap, amit nagyon vártam már. Rengeteg kérdés foglalkoztat a jövővel, meg a következő lépéssel kapcsolatban, de elhatároztam, hogy az utolsó napokban félreteszem őket. 

A kollégium Erasmusos szintje is szép lassan kiürül, a spanyolok és a portugálok távozásával szinte tapintható a csend, ami szokatlan érzés, ha az ember füle hozzászokott, hogy a zuhanyzóból és a konyhából is szólnak a latinos dallamok, és a drága kolitársak suttogást nem ismerve rongyolnak végig a folyosón a nap bármely időszakában. 

Ha összegeznem kéne vegyes érzésekkel és élményekkel intek búcsút Észtországnak. Kicsivel több, mint 3 hónapot töltöttem itt, és annak ellenére, hogy szakmai szempontból nagyon hasznos volt, sokkal nehezebbnek éltem meg, mint Máltát. Ugyanakkor rengeteg apró pozitív élmény ért, amik ellensúlyozzák a nehézségeket. Van az a mondás miszerint "Az emlékek utólag megszépülnek.". Nos azt hiszem az enyémek már most elkezdtek megszépülni :)

Az áprilisi hó...

...nem ér aranyat, inkább csak nagy szívás. Tallinnban egyáltalán nem meglepő, de én előszeretettel háborodok fel minden egyes alkalommal, hogy ez akkor sem normális. Mintha nem élnék itt több mint 2 hónapja...

  

Azt hiszem kijelenthetjük: az örök nyárhoz könnyebb hozzászokni, mint az örök télhez. És ha már ilyen hatalmas életbölcsességet sikerült megfogalmaznom úgy döntöttem megosztok pár általános infót Észtországról, az elmúlt időszak tapasztalatai alapján.

1. Ne keresd a pékséget!

Ha a frissen sült, ropogós zsömlék, kiflik és kenyerek szerelmese vagy és Észtország felé visz az utad el kell, hogy keserítselek. Miután rögtön a második napomon 3 lendületes és kétségbeesett kört tettem a Rimiben (helyi szupermarket) a pékáru részleg után kutatva, rá kellett jönnöm, hogy itt olyan nincs. Cserébe ott az előre csomagolt, szeletelt toastkenyér kánaán, kompenzálásként pedig a barna kenyeret is több különböző árnyalatban lehet kapni. (Egy bizonyos szinttől már inkább feketének nevezném, de meglepően finom tud lenni egy jó sajtkrémmel kombinálva.)

2. Ne bízz az időjárásban, ma  lehet, hogy 10 fok van, de ebből simán lehet holnap megint -5...

Lassan olyan leszek mint egy öreg néni, aki mindig az időjárás miatt panaszkodik...Nem hazudtak, mikor azt mondták Észtországban minden nagyon flottul működik, az egyetlen gond az időjárás... Március végén a legszélesebb mosollyal váltottam a tavaszi kabátomra, ám ez a boldogság kb. 1 hétig tartott. Itt az április, és ismét a bélelt csizmámat meg a hosszú téli kabátomat hordom. Állítólag néha még májusban is havazik... már alig várom. 

Azért titkon remélem eljön majd a nap, mikor végre hazapostázhatom a télikabátomat.

3. Alapnyelv az észt, és többnyire az angol is csak harmadik a sorban, az orosz után

Általános tény, hogy az észtek egy része nem, vagy nehezen beszél angolul, oroszul viszont annál könnyebben. Persze ez függ attól is, milyen korosztályban és környezetben mozog az ember. A fiatalok többségével gördülékenyen lehet kommunikálni és az idősebb generáció is igyekszik felzárkózni, de néha azért akadnak vicces helyzetek.

Az észt nyelvet, ha nagyon kéne hasonlítani valamihez egy folyamatosan pattogó ping-pong labdához tudnám. Volt lehetőségem eleget tanulmányozni és bár néhány szót már értek, azért perfekt nem lettem. Köszönni viszont tudok és lelkesen szoktam is. :) (Tere! itt annyit tesz szervusz!)

4. Dolgos, zárkózott népség

Erről már meséltem korábban is, de szerencsére akadnak pozitív kivételek, már ami a zárkózottságot illeti. A szülőszobán próbálom ezeket a pillanatokat elcsípni, bár ott is néha meg tudok lepődni a nagy komolyságon (és nem az ott dolgozók részéről). Lehet ez csak nekem szól, sokak szemében látok némi kétkedést, amikor belépek a szobába. Annak ellenére, hogy viszonylag sok külföldi tölt el hosszabb-rövidebb időt Észtországban, az itteniek kicsit szkeptikusan állnak hozzájuk.

Viszont nem is olyan régen volt egy nagyon kellemes tapasztalatom. Ugyan császármetszés lett a vége, de az azt megelőző időszakban végig könnyedén kommunikáltunk, megvolt a közös hang, még érdeklődő, személyes(!) kérdéseket is kaptam a szülőktől, amikor bemutatkoztam. Ezt a fajta egy hullámhosszon levést eddig nem sokszor éreztem itt.

Ezen kívül megesik, hogy a boltban vagy a postán is tudnak mosolyogni, ha szép napot kívánsz, de többnyire mindenki megy, végzi a dolgát, semmi felesleges csevegés, ha nem muszáj. Nyafogásnak hangzik, de néha hiányzik, hogy valaki megkérdezze "na és hogy vagy?".

5. Szupermarket- és pláza-hegyek

Mit lehet csinálni ha rossz az idő? Vásárolni. Azt hiszem ebben a szellemben épült ki ennyi üzletlánc és pláza Tallinnban. Nagy előny, hogy legyél a város bármely pontján, biztosan van egy nagyobb szupermarket onnan pár percnyi sétára. Az árak jók, minden ott van egy helyen, és ha az ember ügyes, jó kis akciókat lehet kifogni.

6. É(sz)tkezés 

A különös kenyér-kultusz mellett mindenképp meg kell említeni a híres észt csokit. A Kalev nevezetű helyi manufaktúra több, mint 200 éves múlttal rendelkezik és okkal szorítja ki a polcokról a Milkát, a Kindert meg az egyéb nagymárkákat. A csokitól a nápolyin át a cukrokig mindent gyártanak és a helyiek esküsznek rá, amit abszolút megértek! Tényleg nagyon finom! :)

Aki szereti a jó teákat, annak Észtország mindenképp megér egy látogatást (vagy egy kedves itteni ismerőst, aki időnként hazaküld egy csomaggal). Én alapvetően inkább a kávéra esküszöm, ám a hideg és az itteni gyümölcstea-kínálat engem is elcsábított. Nem vagyok szakértő, de mintha intenzívebb lenne az itteni teák íze. A cukorral és a citrommal is lehet bátran spórolni.

Mindezek mellett van tejföl (!), széles tejtermék-kínálat és sajtkrém-hegyek különböző ízesítésben - a standard fűszeres és paprikás mellett feltűnik a sült csirkés, garnélarákos vagy füstölt lazacos változat is. Bevállalósak és ínyencek előnyben! (Én egyelőre nyuszi vagyok, és a natúrt fogyasztom.)

Március elejétől pedig (legnagyobb megdöbbenésemre) megjelent az áfonya, az eper és a málna is az üzletekben. Én csak a kóstolós standokról csipegettem eddig, ötletem sincs, hogy honnan hozzák és miért ennyire finom már most. :D

7. Látnivalók, természet

Az észtek nagyon szeretik a természetet, amikor nem dolgoznak és az idő is kedvez nekivágnak valamelyik közeli vagy távoli (nemzeti) parknak. Sajnos a februári egynapos vízeséses látogatásom óta nem volt alkalmam ilyen helyre eljutni, de a hónap végére már tervben van egy hasonló jellegű kiruccanás.

Tallinn nem bővelkedik annyira sok látnivalóban, vagyis attól függ, ki mit tekint annak. Az Óváros mindenképpen megér egy sétát, nagyon hangulatos a színes házakkal, remek panoráma nyílik a városra bizonyos helyekről, és a bevezető úton télen egy szuper korcsolyapálya várja a látogatókat.

  

A civilebb városrészek talán inkább építészeti szempontból érdekesek (ha valakit vonzanak az északi és orosz stílusban épült házak). A városközpont modern része pedig tartogat egy-egy felhőkarcoló-magasságú (persze nem New York-i viszonylatokban) irodát/plázát/hotelt is. Egyszóval vegyes a kínálat és a precíz tömegközlekedésnek köszönhetően egy nap alatt simán bejárhatóak a legfontosabb helyszínek.

Végre itt! - kezdeti élmények a szülészeten :)

Apró megjegyzés: ez a bejegyzés főként szakmai infókkal lesz tele, ezért előfordulhat, hogy laikusként néhol ásításra nyílik majd a szád, amiért ezúton is bocsánat. Jelenleg ennél izgalmasabb sztorijaim sajnos nincsenek.

Lassan 2 hét után azt kell hogy mondjam megérte ennyit várni erre a gyakorlatra. Bár lehet a hangulatomon sokat segített volna, ha egyből hasonló környezetben kezdek, de hát mindent nem lehet. 

Bevallom őszintén nem indultam neki nagy elvárásokkal, nehogy koppanás legyen a vége. Nem mintha alábecsülném az itteni rendszert, vagy az egészségügyi szakdolgozókat, csupán voltak fenntartásaim, hogy külföldiként, észt nyelv híján mennyire leszek hátrányban. (Bárki bármit is mond, eddig elég vegyes benyomásaim vannak arról, hogy itt mindenki mennyire könnyedén beszél angolul... Az esetek 90%-ban a kérdés valahogy így hangzik: "angolul?? oroszul nem tudsz esetleg?")
A szülészet végképp olyan terület, ahol a jó kommunikáció amellett, hogy nagyon fontos, olykor már fél sikert jelent. :)  Eddig sosem gondoltam bele igazán mennyit számít, hogy a saját anyanyelvemen beszélhetek a kismamákhoz. Volt egy-két külföldi esetem az otthoni gyakorlatom során, de a másik oldalról megtapasztalni mindezt egész más élmény, és tele van kihívásokkal. 

Gyakorlatomat a nyugat-tallinni kórház Pelgulinna Szülészeti Klinikáján (Pelgulinna Maternity Hospital, vagy észtül: Pelgulinna Sünnitusmaja) töltöm. Észtországban (meg úgy általában Észak-Európában) a nagyobb kórházi osztályok, így a  szülészet is külön épületekben vannak szétszórva a városban. Pelgulinna egy hatemeletes klinika terhesgondozó szakambulanciával, szülőszobával, terhespatológiával, nőgyógyászati osztállyal, műtős részleggel, koraszülött intenzív osztállyal (PIC) és gyermekágyas osztállyal. Az évi szülésszámuk 3000 körül mozog, csakúgy mint egy forgalmas budapesti kórházé.

Pelgulinna Maternity Hospital

A földszinten egy sürgősségi osztályhoz hasonló első állomás várja beérkezőket, itt csinálják az első vizsgálatokat, amik alapján eldöntik, hogy az adott páciens melyik részlegre kerüljön. Egy orvos és egy (vagy két) szülésznő dolgozik itt, általában 24 órás műszakokban.

A sürgősségiről szinte egyenes út vezet a 8 szülőszobához. Nagyjából mindegyik ugyanúgy néz ki: tágas szoba nagy ablakokkal, káddal, saját mellékhelyiséggel, kényelmes ággyal, és a babzsákfoteltől a nagy gumilabdán át minden egyéb felszereléssel, ami a vajúdást kényelmesebbé teheti.  Ezen kívül a folyosón van egy külön koraszülöttek ellátására szolgáló helyiség extra felszerelésekkel, gépekkel. Nappal három szülésznő dolgozik itt, éjszaka négy. A munkaidő 8.00-19.00-ig, illetve 19.00-08.00-ig tart, ezen kívül opcionálisan lehet 24 órás műszakokat vállalni, aki szeretne. A programozott (elektív) császármetszéseket minden héten fixen 2 napra próbálják beütemezni, ilyenkor egy szülésznő 8 órában az intenzív őrzőben dolgozik, ahol a műtét utáni megfigyelés zajlik.  Egyéb sürgős esetekben a szülőszobáról megy fel valaki gondoskodni a kismamáról.

Szülőszoba

Ha nincs nagy baj orvost itt nem nagyon látni a reggeli és az esti műszakátadáson kívül. Észtországban a szülésznők szinte teljesen önállóan dolgoznak. A betegfelvételtől kezdve, az észlelőlap folyamatos vezetésén át, a gyógyszerelésig és a varrásig mindent ők csinálnak. A papírmunka kevesebb, mert a legtöbb adatot elektronikusan tárolják, és a gépben vezetik az aktuális történéseket is. (Ezekhez természetesen az orvosok is hozzá tudnak férni.) A laborkéréseket, egyéb hivatalos dokumentumokat saját szülésznői pecsétjükkel és aláírásukkal hitelesítik. Érdekesség, hogy az orvosoknál a nemek aránya, pont ellentétes, mint otthon: jelenleg két férfi szülész-nőgyógyász dolgozik a klinikán, a többiek és a rezidensek is mind nők. 

A szülőszobán kizárólag az aktívan vajúdók vannak. Akiket valamilyen okból kifolyólag nem tudnak hazaengedni, de még nincs itt a "hajrá-fázis", azok a 3. emeleti terhespatológiára kerülnek. 

Az összehangolt elektronikus rendszernek köszönhetően az orvosi szobában és a nővérszobában levő nagy képernyőn mindenki figyelemmel tudja követni az aktuálisan folyó CTG vizsgálatokat (magzati szívhangok és a méhösszehúzódások egyidejű, folyamatos figyelése), történjen az a sürgősségin, valamelyik szülőszobában, vagy a 3. emeleten. Ez alapján nagyjából tudják mire számítsanak, hol van szükség egy kis extra figyelemre, ki és mikor fog nagy eséllyel belépni a szülőszoba ajtaján.

Indokolt esetben olyan egyéb kiegészítéseket is használnak, mint a magzati fejbőrelektród (magzati EKG regisztrálása), bár ennek hatékonyságáról ahogy a szakirodalomban is, úgy itt is megoszlik a szülésznők véleménye. Nekem nagy élmény ezt élőben is látni, mert anno mikor a szakdolgozatomat írtam lázasan bújtam az összes erről szóló kutatást. :)

Érdekesség, hogy itt a kórtörténetre és/vagy az előző szülések esetleges komplikációira nem pörögnek rá túlságosan. Otthon ilyenkor elővigyázatosságból automatikusan leküldjük a kiterjesztett labort, berakjuk a branült, egyszóval okosan felkészülünk. Itt "amíg nincs baj, minek?" alapon működik a rendszer, amihez a másként edződött szervezetem kicsit nehezen szokik hozzá, de persze eszembe se jutna vitatkozni. Ahány ház annyi szokás. Csendben figyelek és tanulok. :)

A szülésvezetési csomagjukban alapból egy ollóval kevesebb van (egészségügyis olvasóim kikövetkeztethették a két olló közül vajon melyik hiányzik). És bár otthon mi is igyekszünk ezt nélkülözni, azért kéznél van; ha kell, hát kell, ezt el is magyarázzuk olyankor. :) Itt inkább utólag kozmetikáznak.

Köldökcsattok:
hagyományos (jobbra)
és a számomra teljesen új (balra)

Az általunk használt klasszikus köldökcsatt Észtországban idejétmúltnak számít, ritkán használják. Helyette egy puha szilikonos eszközzel zárják le a köldökzsinórt, amivel egyelőre még nem vagyok nagy barátságban, de azt hiszem ez is csak idő és gyakorlás kérdése lesz.

A kismamák és az újszülöttek teljes kórházi ruhatárat kapnak váltás hálóinggel, köntössel, papuccsal, tiszta alsóneművel, pelenkával. Az újszülött neve a szülők saját döntése, a kórházban nem kérdezik meg, semmilyen papírra nem kerül fel, a számítógépes rendszerben és a karszalagon "XY (édesanya) lány/fiúgyermeke" néven kerül rögzítésre, amihez automatikusan generálódik egy személyi igazolvány szám. Ez alapján tudják anyakönyveztetni később.

Az emeleten szülés után különböző árkategóriában lehet gyermekágyas szobát választani: kétágyas, egyágyas (itt az apuka plusz matracon aludhat), vagy családi szoba francia ággyal. Utóbbi inkább egy szállodai szobához hasonlít. Átlagosan mindenki 2 napot tölt itt szülés után. Az osztályon egy, maximum két szülésznő dolgozik, 24 órás váltásban, illetve hétköznap 8 órában plusz egy fő, szoptatási tanácsadóként.

Pelgulinna a WHO és az UNICEF által minősített bababarát kórház, ami azt jelenti, hogy nemzetközileg meghatározott 10 pont alapján működik az újszülöttek ellátása, különös tekintettel a szoptatásra. Amennyiben orvosilag nem indokolt mellőznek mindenféle mesterséges táplálási módszert (a cumisüveget és a cumit is), ösztönzik, segítik és oktatják az újdonsült anyukákat a szoptatásra. (Akit érdekel részlesen itt olvashat a bababarát kórházak szabályzatáról: https://szoptatasportal.hu/fejezetek-a-laktacios-szaktanacsado-kepzes-torzsanyagahoz/a-bababarat-korhaz-kezdemenyezes-kiterjesztese-az-ujszulott-ellatasra/) A jelenség otthon is létezik természetesen! :)

A gyakorlatom nagy részét a szülőszobán töltöm 3 szülésznő mentorálása alatt, akik gördülékenyen beszélnek angolul. Míg az első nap csak nézelődtem és igyekeztem minden fontos infót megjegyezni, addig a második műszakban már a szülőágy mellett találtam magam kesztyűben, startra készen. Mondhatni az első kommunikációs sokk itt ért, annak ellenére, hogy a kismama maga is külföldi volt. Rá kellett jönnöm, hogy ez más, mint otthon; idegen nyelv, kissé távolságtartó kulturális különbségek, egyszóval az embernek át kell kalibrálnia az agyát. Bevallom őszintén én sem voltam elég határozott, jobban a sarkamra kellett volna állnom, ha már így az elején ekkora lehetőséget kaptam. Nem mintha bármi is rosszul sült volna el, de néhány tucat otthoni szüléssel a hátam mögött pontosan éreztem, hogy tudok én ennél jobbat is. A második alkalommal már sokkal tudatosabban álltam oda, aminek meg is lett a pozitív eredménye! :)

A későbbiekben volt, hogy tolmácsolni kellett a kismamának, ami igen érdekes helyzeteket teremt a legvégső fázisban :D Ilyenkor törekszem a tömör, érthető, kissé activity-centrikus, de határozott angol kommunikációra. A kevesebb néha több. Megvannak a kulcsszavak, amik alapján nyelvtudástól függetlenül remélhetőleg értjük egymást, és bármennyire is szeretném bővebben megosztani együttérzésemet, az adott pillanatban, angol formátumba önteni mindezt sokkal bonyolultabb, mint mikor magyarul jön belőled a biztatás.
Sokszor hiányzik az utóbbi és kisebb lelkiismeret-furdalásom támad, mert olyan, mintha nem tennék bele apait-anyait, de bízom benne, hogy ez a kissé egyedi kommunikációs tréning sokat fejleszt majd a magyar nyelvű képességeimen.

Mindent összevetve nagyon élvezem a gyakorlatot, hatalmas pozitív csalódás volt, hogy külföldiként ilyen hamar ilyen közel engedtek a történésekhez, és különösen jó érzéssel tölt el, hogy (még ha nem is értek minden egyes szót) sok hasonlóságot vélek felfedezni az otthoni és az észt módszerekben, ami a szülésvezetést és a kismamákhoz való rendkívül empatikus, kedves hozzáállást illeti! (Még így nagyon az elején azt is meg merném kockáztatni, hogy van, amit mi otthon jobban csinálunk :) Bár lehet csak elfogult vagyok.)

Szülés után az újdonsült apukáké a megtiszteltetés,
hogy felhelyezzék a megfelelő színű korongot az adott naphoz. :)

Minden kezdet nehéz(?)

Kezdetben kérdés volt, talán most már inkább állítás. Nehezen telt az első hónap Tallinnban, több szempontból is. Általánosságban eddig sosem voltak gondjaim a beilleszkedéssel, volt rá példa, hogy több idő kellett, de sosem tűnt lehetetlennek. Amellett, hogy bízom benne most is csak időre van szükség, sokszor keseredtem el az elmúlt időszakban. Nem gondoltam volna, hogy Málta után kihívást fog jelenteni ilyesmi, de nehéz áttörni az azonos nyelvet beszélők csoportján, és itt nem csak az észtekre gondolok. A kollégiumi Erasmusos hallgatók nagy része 4-5 fős csoportokban azonos országból érkezett, és ennek megfelelően egyelőre keményen össze is tartanak.

Az észtekről tudni kell, hogy (ezt hangsúlyozom egy helyi mondta, nem én ragasztottam rájuk) elég zárkózottak. Azzal magyarázzák, hogy sokat és keményen dolgoznak, talán emiatt valahogy nincs idejük/energiájuk a lazaságra, meg a "mesélj, hogy telt a napod?" kezdetű beszélgetésekre. Nem hibáztatom őket, főleg mert ránk, magyarokra is sokszor mondják, hogy nehezen nyílunk meg. A probléma sajnos ott kezdődik, ha a társalgás a saját nyelvükön folyik, miközben te ott ülsz és bár bátorítóan mosolyogsz, bólogatsz, hátha fel tudod venni a fonalat, nem mindig kapcsolnak, sokszor mintha ott sem lennél. Érthető módon nem fognak átváltani csak azért angolra, mert a 10 fős társaságban van egy külföldi. A kínos helyzeteket és a kérdezgetést elkerülve, az én taktikám inkább a kedves mosoly, ami meggyőződésem szerint külföldön egy "legyen szép napod!"-dal együtt jó alap lehet a beszélgetések elindítására. Úgy tűnik, itt kicsit többre lesz szükség ennél. És bár ennek megfelelően nagyon hiányoznak az otthoni barátaim, nem adtam fel a reményt, hogy (ha életre szóló barátokat nem is) alkalmi kávé/kori/járjuk be Észtországot pajtikat szerezzek magamnak.

Új kisbarátom, a kötözős kocsi

Másik fronton ott volt a kórház, és utólag is csak gratulálni tudok magamnak, hogy ilyen
"szerencsésen" belenyúltam ebbe a geriátria gyakorlatba. :D Bármennyire lelkesít az egészségügyben való tevékenykedés, azt hiszem kijelenthetem (és vállalom), hogy a geriátria egy olyan terület, ahol ha huzamosabb ideig szeretnél dolgozni, meg kell tízszerezned a hivatástudatodat! Ott bizony kőkeményen szembejön minden, amit eddig csak a szüleid, nagyszüleid mondogattak otthon a fotelban ücsörögve, vasárnap esténként; hogy milyen rövid az élet, mi lesz majd, ha még öregebbek lesznek, meg hasonlók. A legtöbb itt fekvő élete utolsó heteit/napjait/óráit tölti itt, és bár megtanultuk, hogy egészségügyi dolgozóként bárhol is dolgozzunk nem élhetjük bele magunkat 100%-osan minden egyes beteg sorsába, hosszú távon azért nehéz megemészteni egy-két dolgot. A legjobb, ha ilyenkor az ember "kiventillálja" otthon, vagy a barátoknak az esti sorozat és egy kiadós vacsora mellett. Külföldön, új környezetben, még ki nem alakult kis társaság nélkül viszont ez nagyon nehéz tud lenni. Valahol ott van benned, hogy na ne vicceljünk már, sok évnyi tanulás és pár év gyakorlat után ezt is helyre tudom magamban tenni. A másik oldalon viszont néha nagyon jól jönne egy hazateleportáló készülék.

Mindezek ellenére az élet megy tovább, és attól úgysem fog változni semmi, ha a szobában kuksol az ember és szomorkodik. Panaszkodni sem szeretek, bár néha kicsit kikívánkozik. Hazamenni egyelőre (talán furán hangozhat ezek után) nem tervezek, él bennem a remény, amit most már 100%-osan a közeledő szülészet gyakorlatomba fektettem.
Azt hiszem váltok is az érdekesebb témákra :)

Míg otthon már kopogtat a tavasz, Észtországban továbbra is tél van. Bár itt a 0 fokot melegnek mondják március elején...az én közép-európai szervezetem azért vitatkozna ezzel. A nap viszont többet süt és bár meleget nem, jobb közérzetet annál inkább teremt!

Még februárban megejtettem első felfedező túrámat két híres helyi vízeséshez (név szerint Jägala és Keila). Egyik sem a Niagara, de ettől függetlenül gyönyörű a látvány, és az időjárásnak megfelelően olykor teljesen be is fagyhatnak. A kirándulást a tallinni Erasmusos közösség (ESN Tallinn) szervezte, aminek köszönhetően sok jófej, más tallinni egyetemekre járó emberkével találkoztam, többek között magyarokkal is. A vízeséseken kívül tettünk egy random buszos túrát Tallinn belvárosában, valamint egy téli pikniket is tartottunk az egyik célállomásnál. Sosem piknikeztem még hóban ácsorogva, de meg kell mondjam meg van a feelingje a félig fagyott vízeséssel a hátad mögött, miközben a forró levest szorongatod.

Azt a fura barnás színt a sodrás által kimosott agyag és kőzet okozza :D

Jägala vízesés

Ha már étel, a szervezők nagyon kitettek magukért! Sajnos a leves nevére nem emlékszem, de az íze közel volt a mi bablevesünkéhez és (dobpergééés) raktak rá tejfölt!
A desszert az úgynevezett vastlakukkel volt, ami egy speciális északi finomság, hasonlít a fánkhoz. Különlegessége, hogy a tetejét sapka-szerűen levágják, belülre lekvárt és tejszínhabot tesznek, majd a levágott fedőt visszateszik az egészre. Nagyböjt előtt, Húshagyókedden tradícionális ételnek számít. A kiránduláson saját magunk készítettük el, és bár a kinézet messze elmaradt a bolti/cukrászdai változattól, az íze nagyon jó volt! :)

  

  

Vastlakukkel - abszolút látható a különbség :D

Az észtek február 24-én ünneplik a Függetlenség Napját, amit 1918-ban kiáltottak ki, majd a II. világháború utáni orosz megszállást követően 1991. augusztus 20-án állítottak vissza. (Így náluk augusztus 20-a is nemzeti ünnep). Február 24-én minden évben hatalmas katonai felvonulást tartanak, tankokkal, egyenruhásokkal, mindennel, amit csak el lehet képzelni. A kiránduláson annyit meséltek erről, hogy a kíváncsiság másnap engem is kihajtott, és bár különösebben sosem lelkesedtem az ilyen katonai megmozdulásokért, ez elég látványos volt!

Ugyan hivatalosan kórházi gyakorlaton vagyok kinn, mindkét gyakorlatomhoz tartozik egy-egy mentor-tanár az egyetemről. Találkozásunkkor lehetőségem nyílt kicsit körbenézni az épületben is. Igencsak látványos a szimulációs központjuk, ami míg nálunk néhány egyetemi helyiségben merül ki, itt egy egész folyosónyi termet alakítottak át erre a célra. Van itt minden, a mentőautótól kezdve (ami mozogni, rázkódni is tud, csak hogy megnehezítse a szimulációs betegellátást, a hordágyán pedig stílusosan egy éppen szülő nő bábuja van :D) az egyéb programozható bábukig, amiken élethűen lehet mindent mérni, valamint sírni, jajgatni is tudnak, ha kell.

Tallinn Health Care College

 

Ne tévesszen meg senkit a látvány, ez nem egy kórházi szoba, hanem az egyik szimulációs terem.

A bábukon számítógépes vezérléssel állítják be a tüneteket/kórképeket.
Élethűen lehet rajtuk vérnyomást mérni, EKG-t csinálni stb., vagyis mindent, ami a diagnózis felállításához kell.

A könyvtár se piskóta, a közös tér mellett külön egyszemélyes kis boxokban zárhatod magadra az ajtót, ha méginkább el szeretnél merülni az anyagban, de az emeletre vezető lépcsőfokok egyik oldalán beépített heverők is vannak, ha fekve kényelmesebb megemészteni a dolgokat.

heverők az egyetemi könyvtárban :)

Még a jelentkezési időszakom során felajánlottak egy elméleti kurzust Szoptatás és korai kötődés (Breastfeeding and early interaction) címmel. Eredetileg e-learning kurzusnak volt meghirdetve, gondoltam jól passzol majd a gyakorlatomhoz, a saját tempómban haladhatok és online dolgozom fel a tananyagot. Időközben kiderült, hogy lesznek "bejárós" órák is, 2x3 nap. Az első  ilyen 3 napos alkalom nem is akárhol volt; Helsinkiben a Metropolia Egyetemen.

Egy kevésbé borús vasárnap délután 9 észt hallgatóval kompoztam át Finnországba. Tallinnból  amúgy nemcsak Helsinkibe, de Szentpétervárra is el lehet jutni komppal. Az út 2,5 óra volt, a komp pedig inkább egy óriási, többszintes óceánjáróra hasonlított. Felszálláskor kinyitottak a fedélzeten levő boltok, a bár, a kávézók, a gyermekmegörző és a Burger King (!). Igen, a hajón volt egy Burger King :D.

Észt hallgatótársaim vagy jó 2 óráig a köszönésen kívül nem nagyon vettek rólam tudomást, így kicsit körbejártam a helyszínt, de szigorúan csak azt az emeletet, mert rettegtem, hogy eltévedek. :D Már ránk sötétedett mire Helsinkibe érkeztünk, és ahogy kiléptünk a terminálról megcsapott az a csontig hatoló hideg szél, amitől a -10 fok rögtön -15-nek érződött... Némi nyugalommal konstatáltam, hogy észt útitársaim is beleborzongtak. Kisebb tanácstalankodás után (amiből egy szót sem értettem) jegyet váltottunk és villamosra szálltunk, hogy elfoglaljuk a szállásunkat a város központjában. Tágas apartmanunk olyan volt, mintha egy IKEA katalógusból emelték volna ki. Az IKEÁs bögrék látványa pedig egy kisebb ujjongást váltott ki a többiekből.
Ennek kapcsán megtudtam, hogy az észt-finn szomszédság többek között azért is előnyös, mert Észtországban nincs IKEA, így az itteniek előszeretettel kompoznak át Helsinkibe ha bútorokra vágynak, a finnek pedig szeretik az alkoholt olcsón beszerezni Észtországban.
A finn tömegközlekedésről tudni kell, hogy amilyen pontos, gyors, és könnyű eljutni A-ból B-be, olyan drága (mint minden más Finnországban). A 3 napos jegyért annyit fizettünk, mint Tallinnban egy hónapnyi utazásért.
Az itt töltött 3 nap során kifejlesztettem egy nyolcadik érzékszervet is az észt non-verbális kommunikáció értelmezésére. Egyedüli külföldiként a csoportban újdonsült pajtásaim nem sok angol dialógussal szántak meg sajnos. Sokszor beszéltek hozzám észtül mire rájöttek, hogy ja tényleg, te nem érted. Amennyire megviselt az elején, annyira nevettem és legyintettem már rajta a végén.

Naistenklinikka (Helsinki)

Az első 2 napot az egyetemen töltöttük reggeltől késő délutánig. Rajtunk kívül még 10 finn hallgató vett részt a kurzuson, így az órák és a társalgás nonstop angolul folyt, amiért többszörösen hálát adtam. :) Régen ültem már az iskolapadban és emlékszem mekkora megkönnyebbülés volt, mikor a diploma után tudatosult bennem, hogy soha többet nem fogok.  Most mégis jólesett a fejtágítás.
Itt északon különösen nagy hangsúlyt fektetnek a szoptatás témára, és az összes olyan egészségügyi szakember képzésére, akik valamilyen szinten találkoznak újdonsült anyukákkal és/vagy csecsemőkkel a munkájuk során.  Így esett, hogy a szülésznő hallgatókon kívül jövőbeli ápolók, fogászati asszisztensek, csontkovácsok is ültek a teremben. Az órák interaktívan zajlottak, sok kiscsoportos, szituációs feladattal, szimulációs gyakorlatokkal. 3 nap alatt annyi infót kaptam, mint a 4 év során ebben a témában összesen (sem).
Utolsó nap ellátogattunk Finnország jelenlegi legnagyobb szülészeti klinikájára (Naistenklinikka), ahol a szoptatási tanácsadás mellett terhesgondozás, nőgyógyászati szakrendelés, és asszisztált reprodukciós részleg is működik, valamint daganatos betegségek szűrésére, kezelésére, és műtétekre is van lehetőség. Mindemellett több, mint 9000 gyermek születik itt évente.
A hely hatására feléledtek bennem az otthoni gyakorlatos emlékek, és alig várom, hogy testközelből lássam az észt változatot! :)
Helsinkitől végül egy rakat házi feladattal, feldogozandó anyaggal és projektmunkával búcsúztunk, a kurzus áprilisban folytatódik majd Tallinnban.