Egy év, egészen pontosan 11 hónap telt el mióta véget ért az EVS program és hazajöttem Máltáról. Talán akkor még nem tudatosult bennem 100%-ig mennyire sokat jelent(ett) nekem ez a sziget és az emberek, akiket itt megismertem. Némi itthon töltött idő és egy nehezebben induló észtországi Erasmus ébresztett rá erre. Eddig félig-meddig klisének tartottam a "bárhova is mész, az a hely a részeddé válik" Pinterest idézetet, de kezdem azt érezni, hogy van benne igazság.
Tallinn után, a sok tapasztalaton és gyakorlási lehetőségen felbuzdulva elkezdtem dolgozni abban az itthoni kórházban, ahol az egyetemi gyakorlatomat is töltöttem. Nem is volt kérdés, hogy ha itthon maradok, akkor itt próbálok meg elhelyezkedni; a gyakorlat minden percét imádtam, annak ellenére, hogy voltak nehéz pillanatok és az amúgy is nagy megfelelési kényszerem mindig tripla fokozatra volt állítva. Az osztályon dolgozók közül mindenki kedves, türelmes volt, az egészséges szigor mellett mindig akadt egy-két mosoly, poén, ami az élményekkel együtt számomra igazán szerethetővé tette ezt a helyet, és az egész csapatot.
Július közepén hatalmas elszántsággal vágtam bele az itteni munkába és határozottan állíthatom, hogy nem bántam meg! Még úgysem, hogy (nem titkolom) ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy esetleg kimehettem volna még Máltára egy szezon erejéig. Ismerem magam már annyira, hogy kb. 1 hónap után hiányzott volna a kórház, annak minden pörgésével együtt.
Így született meg a kompromisszum valamikor október elején, hogy a próbaidőm lejárta után, ha tehetem néhány napra visszalátogatok Gozóra. Bár már hetekkel előbb elkezdtem nézni a repjegyeket, a foglalás villámgyors volt, ugyanis szembejött egy szuperolcsó november végi opció. Írtam Carlnak, hogy remélem otthon lesznek, majd Kathrinnak is, akiről tudtam, hogy elkezdte a jogi egyetemet, de hátha összejön az egy éves találkozó mindenkivel.
Legnagyobb örömömre összejött; Kathrin 6 napra félretette a sulit és november 23-án egy órás különbséggel mindketten izgatottan landoltunk a máltai repülőtéren. Carlék taxit rendeltek nekünk (bár nem lett volna ellenünkre a klasszikus máltai tömegközlekedés sem) és Gozón a kikötőbe is kijöttek elénk. Ahogy megláttam a lejtőről lekanyarodó ERRC kisbuszt olyan érzésem támadt, mintha még mindig itt laknék, csupán csak egy máltai szolgálatról visszatérve jönnek értem és visznek haza az apartmanba. Semmi sem változott. Naomi, Carl menyasszonya a tőle megszokott lelkes kiáltással és mosollyal üdvözölt minket, Vitalii (aki azóta már hivatalosan is az ERRC-nél dolgozik) egy gyors ölelés után már vette is ki a kezünkből a poggyászt. Ahogy beszálltunk és elindultunk elkezdődött a sztorizgatás. Pontosan ott folytattuk, ahol egy éve abbahagytuk. Egyenként persze mindannyiunkkal sokminden történt, de az egy hullámhosszra kerüléshez egy év után is kb. 10 másodperc kellett. Itt döbbentem rá először mennyire hiányzott mindenki.
Szállásunk Vitalii saját apartmanjában volt, ami összehasonlítva a mi régi lakóhelyünkkel hát klasszisokkal jobb. Utóbbitól amúgy az ERRC még januárban megszabadult, ahogy ők fogalmaztak "teljesen kihasználtuk azt a lakást az elmúlt években". Szegény Carl hosszas magyarázkodás, és bocsánatkérések közepette adta ezt elő, mondván "nekünk nem tudták a mostani körülményeket biztosítani, pedig megérdemeltük volna". Mi csak mosolyogtunk. Soha egy percig sem nehezteltem rájuk a Portelli apartman miatt. Rendkívül egyszerű kis lakás volt, szerény berendezéssel, kihasznált konyhával és fürdőszobával, ami a nagy forgalom miatt komoly takarítási stratégiát, olykor pedig egy kis helyrepofozást igényelt, de azt hiszem kihoztuk belőle a maximumot és egész otthonossá varázsoltuk.
Vitalii lakása ezzel szemben kisebb, de annál modernebb volt. Ha egyáltalán lehet bármit is a "modern" jelzővel illetni Máltán. :D De komolyan még egy lift is épül benne! :D
 |
| Kicsit fújt a szél Popeye Village-ben |
Kathrinnal szándékosan nem találtuk ki előre hova és mikor szeretnénk menni. Nagy szó ez nálunk, mivel a mániánk mindent jó előre megtervezni. Az időjárással az első 2 napban nem volt akkora szerencsénk; a máltaiak által csak "shitty november"-nek nevezett idő uralkodott: egyik percben zuhog az eső, fúj a szél és megfagysz, a másikban süt a nap. Persze ez egy percig sem gátolt minket kedvenc helyeink meglátogatásában. Ahogy az idő javult egyre hosszabb túrákat tettünk (Kathrin még a tengerbe is bemerészkedett), toltuk az arcunkba a tradicionális máltai sajtos pastizzit, esténként pedig vagy Carléknál mulattuk az időt, vagy hajnali 2-ig UNOztunk Vitaliival (vagy mindkettő). A helyi pajtikon kívül még Andriival is sikerült összefutnunk, aki tavaly óta szintén Máltán él és dolgozik. Gyorsan visszaszippantott magába a sziget, csupán a szobában levő kis kék bőröndöm emlékeztetett rá, hogy már nem itt élek.
Az utolsó előtti napon azon kaptam magam, hogy azon töröm a fejem mikor tudnék ismét visszajönni. Naomi és Carl esküvője augusztus végén lesz, a köztes időt pedig majd meglátjuk... Elég annyi, hogy ez sem egy búcsú volt, hiszen ugyan ki búcsúzik el a második otthonától? :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése