Minden kezdet nehéz(?)

Kezdetben kérdés volt, talán most már inkább állítás. Nehezen telt az első hónap Tallinnban, több szempontból is. Általánosságban eddig sosem voltak gondjaim a beilleszkedéssel, volt rá példa, hogy több idő kellett, de sosem tűnt lehetetlennek. Amellett, hogy bízom benne most is csak időre van szükség, sokszor keseredtem el az elmúlt időszakban. Nem gondoltam volna, hogy Málta után kihívást fog jelenteni ilyesmi, de nehéz áttörni az azonos nyelvet beszélők csoportján, és itt nem csak az észtekre gondolok. A kollégiumi Erasmusos hallgatók nagy része 4-5 fős csoportokban azonos országból érkezett, és ennek megfelelően egyelőre keményen össze is tartanak.

Az észtekről tudni kell, hogy (ezt hangsúlyozom egy helyi mondta, nem én ragasztottam rájuk) elég zárkózottak. Azzal magyarázzák, hogy sokat és keményen dolgoznak, talán emiatt valahogy nincs idejük/energiájuk a lazaságra, meg a "mesélj, hogy telt a napod?" kezdetű beszélgetésekre. Nem hibáztatom őket, főleg mert ránk, magyarokra is sokszor mondják, hogy nehezen nyílunk meg. A probléma sajnos ott kezdődik, ha a társalgás a saját nyelvükön folyik, miközben te ott ülsz és bár bátorítóan mosolyogsz, bólogatsz, hátha fel tudod venni a fonalat, nem mindig kapcsolnak, sokszor mintha ott sem lennél. Érthető módon nem fognak átváltani csak azért angolra, mert a 10 fős társaságban van egy külföldi. A kínos helyzeteket és a kérdezgetést elkerülve, az én taktikám inkább a kedves mosoly, ami meggyőződésem szerint külföldön egy "legyen szép napod!"-dal együtt jó alap lehet a beszélgetések elindítására. Úgy tűnik, itt kicsit többre lesz szükség ennél. És bár ennek megfelelően nagyon hiányoznak az otthoni barátaim, nem adtam fel a reményt, hogy (ha életre szóló barátokat nem is) alkalmi kávé/kori/járjuk be Észtországot pajtikat szerezzek magamnak.

Új kisbarátom, a kötözős kocsi

Másik fronton ott volt a kórház, és utólag is csak gratulálni tudok magamnak, hogy ilyen
"szerencsésen" belenyúltam ebbe a geriátria gyakorlatba. :D Bármennyire lelkesít az egészségügyben való tevékenykedés, azt hiszem kijelenthetem (és vállalom), hogy a geriátria egy olyan terület, ahol ha huzamosabb ideig szeretnél dolgozni, meg kell tízszerezned a hivatástudatodat! Ott bizony kőkeményen szembejön minden, amit eddig csak a szüleid, nagyszüleid mondogattak otthon a fotelban ücsörögve, vasárnap esténként; hogy milyen rövid az élet, mi lesz majd, ha még öregebbek lesznek, meg hasonlók. A legtöbb itt fekvő élete utolsó heteit/napjait/óráit tölti itt, és bár megtanultuk, hogy egészségügyi dolgozóként bárhol is dolgozzunk nem élhetjük bele magunkat 100%-osan minden egyes beteg sorsába, hosszú távon azért nehéz megemészteni egy-két dolgot. A legjobb, ha ilyenkor az ember "kiventillálja" otthon, vagy a barátoknak az esti sorozat és egy kiadós vacsora mellett. Külföldön, új környezetben, még ki nem alakult kis társaság nélkül viszont ez nagyon nehéz tud lenni. Valahol ott van benned, hogy na ne vicceljünk már, sok évnyi tanulás és pár év gyakorlat után ezt is helyre tudom magamban tenni. A másik oldalon viszont néha nagyon jól jönne egy hazateleportáló készülék.

Mindezek ellenére az élet megy tovább, és attól úgysem fog változni semmi, ha a szobában kuksol az ember és szomorkodik. Panaszkodni sem szeretek, bár néha kicsit kikívánkozik. Hazamenni egyelőre (talán furán hangozhat ezek után) nem tervezek, él bennem a remény, amit most már 100%-osan a közeledő szülészet gyakorlatomba fektettem.
Azt hiszem váltok is az érdekesebb témákra :)

Míg otthon már kopogtat a tavasz, Észtországban továbbra is tél van. Bár itt a 0 fokot melegnek mondják március elején...az én közép-európai szervezetem azért vitatkozna ezzel. A nap viszont többet süt és bár meleget nem, jobb közérzetet annál inkább teremt!

Még februárban megejtettem első felfedező túrámat két híres helyi vízeséshez (név szerint Jägala és Keila). Egyik sem a Niagara, de ettől függetlenül gyönyörű a látvány, és az időjárásnak megfelelően olykor teljesen be is fagyhatnak. A kirándulást a tallinni Erasmusos közösség (ESN Tallinn) szervezte, aminek köszönhetően sok jófej, más tallinni egyetemekre járó emberkével találkoztam, többek között magyarokkal is. A vízeséseken kívül tettünk egy random buszos túrát Tallinn belvárosában, valamint egy téli pikniket is tartottunk az egyik célállomásnál. Sosem piknikeztem még hóban ácsorogva, de meg kell mondjam meg van a feelingje a félig fagyott vízeséssel a hátad mögött, miközben a forró levest szorongatod.

Azt a fura barnás színt a sodrás által kimosott agyag és kőzet okozza :D

Jägala vízesés

Ha már étel, a szervezők nagyon kitettek magukért! Sajnos a leves nevére nem emlékszem, de az íze közel volt a mi bablevesünkéhez és (dobpergééés) raktak rá tejfölt!
A desszert az úgynevezett vastlakukkel volt, ami egy speciális északi finomság, hasonlít a fánkhoz. Különlegessége, hogy a tetejét sapka-szerűen levágják, belülre lekvárt és tejszínhabot tesznek, majd a levágott fedőt visszateszik az egészre. Nagyböjt előtt, Húshagyókedden tradícionális ételnek számít. A kiránduláson saját magunk készítettük el, és bár a kinézet messze elmaradt a bolti/cukrászdai változattól, az íze nagyon jó volt! :)

  

  

Vastlakukkel - abszolút látható a különbség :D

Az észtek február 24-én ünneplik a Függetlenség Napját, amit 1918-ban kiáltottak ki, majd a II. világháború utáni orosz megszállást követően 1991. augusztus 20-án állítottak vissza. (Így náluk augusztus 20-a is nemzeti ünnep). Február 24-én minden évben hatalmas katonai felvonulást tartanak, tankokkal, egyenruhásokkal, mindennel, amit csak el lehet képzelni. A kiránduláson annyit meséltek erről, hogy a kíváncsiság másnap engem is kihajtott, és bár különösebben sosem lelkesedtem az ilyen katonai megmozdulásokért, ez elég látványos volt!

Ugyan hivatalosan kórházi gyakorlaton vagyok kinn, mindkét gyakorlatomhoz tartozik egy-egy mentor-tanár az egyetemről. Találkozásunkkor lehetőségem nyílt kicsit körbenézni az épületben is. Igencsak látványos a szimulációs központjuk, ami míg nálunk néhány egyetemi helyiségben merül ki, itt egy egész folyosónyi termet alakítottak át erre a célra. Van itt minden, a mentőautótól kezdve (ami mozogni, rázkódni is tud, csak hogy megnehezítse a szimulációs betegellátást, a hordágyán pedig stílusosan egy éppen szülő nő bábuja van :D) az egyéb programozható bábukig, amiken élethűen lehet mindent mérni, valamint sírni, jajgatni is tudnak, ha kell.

Tallinn Health Care College

 

Ne tévesszen meg senkit a látvány, ez nem egy kórházi szoba, hanem az egyik szimulációs terem.

A bábukon számítógépes vezérléssel állítják be a tüneteket/kórképeket.
Élethűen lehet rajtuk vérnyomást mérni, EKG-t csinálni stb., vagyis mindent, ami a diagnózis felállításához kell.

A könyvtár se piskóta, a közös tér mellett külön egyszemélyes kis boxokban zárhatod magadra az ajtót, ha méginkább el szeretnél merülni az anyagban, de az emeletre vezető lépcsőfokok egyik oldalán beépített heverők is vannak, ha fekve kényelmesebb megemészteni a dolgokat.

heverők az egyetemi könyvtárban :)

Még a jelentkezési időszakom során felajánlottak egy elméleti kurzust Szoptatás és korai kötődés (Breastfeeding and early interaction) címmel. Eredetileg e-learning kurzusnak volt meghirdetve, gondoltam jól passzol majd a gyakorlatomhoz, a saját tempómban haladhatok és online dolgozom fel a tananyagot. Időközben kiderült, hogy lesznek "bejárós" órák is, 2x3 nap. Az első  ilyen 3 napos alkalom nem is akárhol volt; Helsinkiben a Metropolia Egyetemen.

Egy kevésbé borús vasárnap délután 9 észt hallgatóval kompoztam át Finnországba. Tallinnból  amúgy nemcsak Helsinkibe, de Szentpétervárra is el lehet jutni komppal. Az út 2,5 óra volt, a komp pedig inkább egy óriási, többszintes óceánjáróra hasonlított. Felszálláskor kinyitottak a fedélzeten levő boltok, a bár, a kávézók, a gyermekmegörző és a Burger King (!). Igen, a hajón volt egy Burger King :D.

Észt hallgatótársaim vagy jó 2 óráig a köszönésen kívül nem nagyon vettek rólam tudomást, így kicsit körbejártam a helyszínt, de szigorúan csak azt az emeletet, mert rettegtem, hogy eltévedek. :D Már ránk sötétedett mire Helsinkibe érkeztünk, és ahogy kiléptünk a terminálról megcsapott az a csontig hatoló hideg szél, amitől a -10 fok rögtön -15-nek érződött... Némi nyugalommal konstatáltam, hogy észt útitársaim is beleborzongtak. Kisebb tanácstalankodás után (amiből egy szót sem értettem) jegyet váltottunk és villamosra szálltunk, hogy elfoglaljuk a szállásunkat a város központjában. Tágas apartmanunk olyan volt, mintha egy IKEA katalógusból emelték volna ki. Az IKEÁs bögrék látványa pedig egy kisebb ujjongást váltott ki a többiekből.
Ennek kapcsán megtudtam, hogy az észt-finn szomszédság többek között azért is előnyös, mert Észtországban nincs IKEA, így az itteniek előszeretettel kompoznak át Helsinkibe ha bútorokra vágynak, a finnek pedig szeretik az alkoholt olcsón beszerezni Észtországban.
A finn tömegközlekedésről tudni kell, hogy amilyen pontos, gyors, és könnyű eljutni A-ból B-be, olyan drága (mint minden más Finnországban). A 3 napos jegyért annyit fizettünk, mint Tallinnban egy hónapnyi utazásért.
Az itt töltött 3 nap során kifejlesztettem egy nyolcadik érzékszervet is az észt non-verbális kommunikáció értelmezésére. Egyedüli külföldiként a csoportban újdonsült pajtásaim nem sok angol dialógussal szántak meg sajnos. Sokszor beszéltek hozzám észtül mire rájöttek, hogy ja tényleg, te nem érted. Amennyire megviselt az elején, annyira nevettem és legyintettem már rajta a végén.

Naistenklinikka (Helsinki)

Az első 2 napot az egyetemen töltöttük reggeltől késő délutánig. Rajtunk kívül még 10 finn hallgató vett részt a kurzuson, így az órák és a társalgás nonstop angolul folyt, amiért többszörösen hálát adtam. :) Régen ültem már az iskolapadban és emlékszem mekkora megkönnyebbülés volt, mikor a diploma után tudatosult bennem, hogy soha többet nem fogok.  Most mégis jólesett a fejtágítás.
Itt északon különösen nagy hangsúlyt fektetnek a szoptatás témára, és az összes olyan egészségügyi szakember képzésére, akik valamilyen szinten találkoznak újdonsült anyukákkal és/vagy csecsemőkkel a munkájuk során.  Így esett, hogy a szülésznő hallgatókon kívül jövőbeli ápolók, fogászati asszisztensek, csontkovácsok is ültek a teremben. Az órák interaktívan zajlottak, sok kiscsoportos, szituációs feladattal, szimulációs gyakorlatokkal. 3 nap alatt annyi infót kaptam, mint a 4 év során ebben a témában összesen (sem).
Utolsó nap ellátogattunk Finnország jelenlegi legnagyobb szülészeti klinikájára (Naistenklinikka), ahol a szoptatási tanácsadás mellett terhesgondozás, nőgyógyászati szakrendelés, és asszisztált reprodukciós részleg is működik, valamint daganatos betegségek szűrésére, kezelésére, és műtétekre is van lehetőség. Mindemellett több, mint 9000 gyermek születik itt évente.
A hely hatására feléledtek bennem az otthoni gyakorlatos emlékek, és alig várom, hogy testközelből lássam az észt változatot! :)
Helsinkitől végül egy rakat házi feladattal, feldogozandó anyaggal és projektmunkával búcsúztunk, a kurzus áprilisban folytatódik majd Tallinnban.